Ma nincs vicceskedés, humor, elfogyott a jókedv, a hit, marad a fájdalom, a düh, és a sajnálat. Mit lehet ilyenkor tenni? Honnan lehet erőt meríteni a folytatáshoz?Talán a végére válaszok is lesznek.

 Az első éjszaka otthon ugyanolyan szörnyű, mint a kórházban. Három óra alvás. Az elmúlt három napban összesen 10 óra....

     Kora reggel irány vissza a János. Most nincs senki, aki telefonálna, hogy jövünk, nagyon helyes, alapvetően útálom ezt az uram-bátyám rendszert, bár tény, hogy szombaton sokat segített. Három és fél órát várunk a hűvösben. De én még jól járok. Sokkal jobban sajnálom azokat a szegény pici öregeket, akik szintén ennyit várnak, nem tudják ki az orvosuk, hova menjenek, és csak várnak, várnak és várnak szótlanul. Az orvosok iszonyat túlterheltek. Az egész traumatológia egy húsdaráló. Mindenkire csak pár perc van. Baromi stresszben lehetnek, nem csoda, ha olykor hibáznak, ezt azt nem vesznek észre. Rohadt a rendszer, és ez nem az ő hibájuk, megállás nélkül hajtanak. Amíg ülök, úgy látom mind a betegek, mind az eü. dolgozók döntő többsége kedves, normális. Amennyi meg nem, annyi a mindennapi életben is olyan. 

     Három óra múlva szólítanak, a doktornő nem sokat szarozik, kicincálja a csövet a térdemből, kicsordul a könnyem. Közben elmondja, hogy egy nagy baromság, amit a szájseben mondtak, hogy ne azzal a krémmel, és ne úgy kenjem az arcomat, ahogy eddig. Mi meg, mint az egyszeri ember a robbanómotor előtt, állunk, hogy akkor ez így most hogy (thanks for Tornóczky Anita)? Mutatom a jobbkezem, kétszer nagyobb mint a bal, nem tudom mozgatni a hüvelykujjam. Felülni is nehezen tudok, fájnak a bordáim. Gyors röntgen, újabb 30 perc vissza, hála Isten most egy kézspecialista néz rám: Azonnal gipsz, és a lábamat is akarják. Erről sikerül lebeszélni őket. Fél lábbal, fél kézzel azért elég herót lenne.

     Épp hogy végzünk, irány Budakeszi a szájsebészet. Barátom, akinek már szombaton is a rnegmentésem köszönhettem, megint segít. Most sínt kapok a maradékokra. A kitört fog helye annyira fáj, hogy ha érzem, hogy fúj a szél, már fetrengek. Szerencsére mind ő, mind az aszisztense igazi profik, bárkinek bármi ilyen jellgű baja van, csak őket tudom ajánlani! Amennyire csak lehet segítenek, és minimális fájdalmat okoznak. Lassan ugyanakkor már tűallergiám lesz. Felkerül egy sín, hogy rögzítse a kitört és az elmozdult fogakat. Még nem lehet tudni, mi lesz velük, de bíztatnak! 

     De én utálok gyenge lenni, lassan itt a vége az erőmnek. Eddig tartott. Három nap alatt 10 óra alvás, fáj a derakam, a bordáim, nem tudok feküdni, az arcom tragikusan néz ki és folyton ég! Ma szinte semmit nem tudok enni, minden csípi a számat, egész nap fázom, és egyre rosszabbul tűröm a fájdalmakat. Kezdek ingerült lenni. A fájdalommal nem az a baj, hogy van, hogy hogy nagy. Hanem, hogy folyamatos a jelenléte. Nem enged egy percre sem a szorításából. Nem tudok járni csak mankóval.Ha eszem valami bébiételt mégis, az folyik ki mindenhol, csorog a nyálam, szörcsögök. Ha ki kell fújni az orrom, még minidg alvad vérdarabok jönnek, és fújás közben úgy érzem szaakdnak szét a varratok a számban.

Végre, az egész napos orvoslátogatások után újra otthon. Van egy kis időm, és elgondolkozom.

     Mindenem fáj. Az arcom úgy el van deformálódva, hogy ki tudja, mikorra hozzák rendbe, már ha egyáltalán. A fogaimnak, a mosolyomnak annyi. Mindenkinek van, amit szeret, és amit nem szeret magán. Én eddig az arcomra, a fogaimra vigyáztam a legjobban. Ezek szerint kár volt. Többhétre ágyba kerültem! Minden nyári tervem, programom ugrott. A barátok, a bulik, minden! Nincs nap, nincs utazás, a nagy célok, amikért haza jöttem, mind-mind tolódnak. És a sort még folytathatnám hosszan. Valakinek ezek nem igazi problémák. De nekem azok. Ezek az én problémáim, és nekem nagyok! Ezek a szarok! Egy rohadt nagy szar, hogy ez történt! Óvatos voltam, vigyáztam, nem mentem gyorsan, és mégis megtörtént! Miért velem? MIÉRT?! MIÉRT?! Üvöltök belül! MIÉRT?!

     Aztán elmegyek fürdeni. Három nap után először.  Úgy, hogy mind a jobb kezem, mind a jobb lábam ki kell, hogy lógassam. Amikor mosdom, féllábbal kint (azon nincs terhelés), féllel bent. De megbírkózom vele. A fürdés segít. Olyan mint a megváltás. Megtisztulok, felfrissülök, lehiggadok. bebújok az ágyba, papírt veszek, és ákombákom betűkkel listát írok, hogy miért jó nekem, miért én vagyok a világ legszerencsésebb embere, és miért lehetek hálás a Jóistennek a balesetem kapcsán.Ez elején nehezen megy, aztán egyszer csak meglódul a kezem, és teleírok egy papírt.

     Elégedetten és boldogan alszom el. És végre 10órán keresztül húzom a lóbőrt egyhuzamban! Másnap harmóniában és kipihenten ébredek. A lista erőt ad, hogy a legfosabb helyzetekben is arra tudjak gondolni, ami igazán fontos, amiért igazán hálás lehetek.

Megmutatom, hátha neked is segít, amikor épp nehéznek ítéled a helyzeted:

Hálás vagyok a Jóistennek, az őrangyalomnak, hogy a lehető legjobban óvtak, védtek. Az, hogy most gépelni tudok, egy valódi csoda! Ennél csak rosszabbul történhetett volna. Ezt a hálát sosem szabad felednem!

Hálás vagyok, hogy nem tört el semmim, és nincs maradandó károsodásom! Nem kellett amputálni semmit, hálás vagyok, hogy élek! Mennyivel több erőre van nekik szükségük, akik nem ilyen szerencsések! Az, hogy esetleg más lesz az arcom, a mosolyom, a fogaim,nem zavar. nem fog zavarni. Ha valaki szeret, az nem elsősorban ezekért szeret. 

Hálás vagyok a családomnak, amiért vannak, óvnak és segítenek. Édesanyámnak, és édesapámnak, akik lesik minden rezdülésem, hogy enyhítsenek a fájdalmaimon. Mennyivel nehezebb azoknak, akiknek ez sajnos nem adatik meg. Hálás vagyok, hogy meleg otthon és puha ágy vár! Hogy meg tudjuk venni a tucatnyi gyógyszert, krémeket, kenőcsöket, amik segítenek a gyógyulásban!

Hálás vagyok a barátaimnak,amiért kérdés nélkül segítenek a bajban, nem számít mekkora áldozat. Akik a baleset estéjén is képesek az aggodalomtól felhívni, és szeretettel lebaszni, hogy többet ne csináljak ilyet! Akik képesek a hétvégéjükön az ágyam mellett állni. Akik képesek minden befolyásukat, és személyes szakértelmüket a gyógyulásom szolgálatába állítani. Milyen nehéz lehet azoknak, akik egyedül vannak!

Hálás vagyok a haverjaimnak, ismerőseimnek, mindazoknak, akik igazán szeretnek, hogy már vasárnaptól folyamatosan érdeklődnek, és jelentkeznek be látogatásra, figyelmességeikkel kedveskednek. Hálás vagyok, hogy most végre van időm nekem is rájuk, és találkozhatom olyanokkal, akikkel már régen nem tudtam.

Hálás vagyok, mert olyan felszerelésem volt, ami megvédett a legsúlyosabb sérülésektől.

Hálás vagyok, hogy van időm magamra. Ki tudom használni a kényszerpihenőt, hogy gondolkozzak olyanokon, amiken a hétköznapi hajtásban nincs idő. Hogy új célokat, terveket tűzzek ki amiket egészségesen meg tudok valósítani.

Hálás vagyok, hogy tudok pihenni, aludni, amikre az elmúlt hónapokban nem volt idő. Tudok beszélgetni, olvasni, tv-t nézni.

És végül hálás vagyok, mert mindazok az élmények, amiket most kihagyok, más formában, de újra átélhetőek lesznek valamikor, és csak még jobban fogom tudni értékelni őket.

Jó, hogy megtörtént a baleset, mert ideje volt lassítani, pihenni.

Jó, hogy megtörtént, mert újra átélem, milyen törékeny az életünk, a testünk, milyen gyorsan elveszíthetünk mindent.

Jó, hogy megtörtént, mert nagyobb óvatosságra int.

Jó, hogy megtörtént, mert ennek most így kellett lennie.

Holnap folytatódik a kaland! 

Schumy

P.s.: Köszönöm a rengeteg támogató bíztató telefont, látogatást, kommentet, sok erőt ad! Ha gondolod, hogy ez az írás másokon is tud segíteni, hogy kicsit szebbnek lássák a nehézségeiket, osdz meg, vagy nyomj a bejegyzésre egy lájkot.